Egy egészen elképesztő szezon utolsó meccséhez érkeztünk.
Ekkora hullámvasutat nem emlékszem mikor éltem utoljára drukkerként.
Talán az egész a tavalyi 4-2-es Juve fordításnál indult.
Egy lehengerlő szériával 19 fordulón után, féltávnál a tabella élén. Itt -ott impozáns játékkal, de határozottan magabiztosan futott neki a csapat akkor a bajnokiknak.
Emlékszem az érzésre, mikor egy egy "kiscsapat " jött szembe. Meg volt a csapatban az a hit, hogy bárhogy is, de nyerni fognak.
Nyertek is. És nyertek újra, és újra, és mi bizakodtunk, bár szerintem mindenki érezte - én legalábbis biztosan- hogy hiába az 5-7-9 pont előny a bl helyért, még nem szabad elhinni, még hosszú a szezon, még bármi lehet.
Covid, sérültek, Ibra, de kúszott, mászott a csapat és ott voltunk az élbolyban.
Aztán valami megtört, a hit mintha elveszett volna, újfent a korábbi évek Milanjának ötlettelen, kilátástalan játékát nézhettük.
Itt egy pofon, ott egy pofon, de közben voltak azért meccsek, mikor összekapták magukat a srácok, mikor elhitték, hogy ott a helyük a legjobbak között. Csodás játékkal vertük a Romát amikor nagyon kellett.
Aztán újabb pofonok.
De a szurkolók kitartottak, Mi itt a chaten kitartottunk. Szidtuk a csapatot, mert a lehetőségek kapujában évek óta megtorpan, de hétről hétre újra hittünk, bíztunk, szurkoltunk.
A Sassaulo elleni meccsen jött el, legalábbis számomra az a pont, amikor úgy éreztem ezt én már nem bírom. Csalódott és dühös voltam. Másfél év munkája látszott kárba veszni kicsivel a cél előtt...
És akkor újra, hamvaiból emelkedett a piros fekete főnix az ég felé.
HAtalmas győzelem a Juventus ellen, majd a torinói hetes. Egészen hihetetlen volt. ÉS a remény, és a hit- a kis sunyi- újra visszaköltözött. ÉS újra hittünk, és újra bíztunk és tényleg csak egyetlen centiméter hiányzott, hogy elérje a csapat a célt, és ezzel a mennybe emelje a szurkolókat.
Milan-Cagliari 0-0
Újabb úriási pofon, újabb törés, én esküszöm ez alatt az egy hét alatt nem sikerült megemésztenem ami ott történt.
Ennyivel a cél előtt, és így???? WTF?
ÉS újra a gödör alján, és újra elvesztett hittel itt állunk az utolsó forduló előtt, irány Bergamo.
Az esélytelenek nyugalmával, egy hatalmas téttel bíró meccs előtt, mely nem csak ezt az évünket, de vélhetően a következő éveket is meg fogja határozni. Donnarummástól, MAldinistől, de még Elliotostól is.
Van e újabb feltámadás? Szabad e újra hinni, bízni?
14 évvel ezelőtt ezen a napon hódította el Milanó szebbik fele történetének 7. BL serlegét. Tette ezt 2 évvel egy történelmi BL vereség után. Némi párhuzam van a kettő között, érdekes játéka ez a sorsnak.
Akkor 2 évvel korábban félidőben már mindenki, játékosok, riporterek, szurkolók is elhitték, hogy az a meccs már megvan.
Centikkel a cél előtt...
Nem lett meg.
Úgy gondolom aki szurkolt a csapatnak, az a mai napig nem heverte ki teljesen azt a traumát. Abban pedig biztos vagyok, hogy az odáig magabiztos Milan ptt elvesztett valamit a tartásából, önbizalmából, hitéből, és ez évekig nyomot hagyott a játékosokban.
Az a csapat nem adta fel, 2 évvel később a sors furcsa játéka folytán hogyhogy nem a Liverpool volt az ellenfél a döntőben.
A kérdés az volt, át tudja e lépni a csapat az árnyékát. Szembenéz e a démonaival és megbírkózik e velük.
Mind tudjuk mi történt. Maldini felemelte a trófeát és ezzel a csapat túl tudott lendülni egy komoly traumán, melyet elszenvedett. Ha az ott és akkor nem sikerül és megint a Liverpool örül a végén, az hosszú időre meghatározta volna a klub identitását. De az a csapat győztes mentalitású csapat volt, mert hittek magukban.
A párhuzam szerintem ott tetten érhető, hogy most is eljött ez a pont. Mint korábban sokszor leírtam már, szerintem a mai Milan legnagyobb problémája, hogy fejben gyenge a csapat. Hogy a rá nehezedő nyomástól elvesztik a hitüket. Hogy nincs vezér aki ilyenkor kibillentse a csapatot, aki tartást ad a megremegő lábaknak.
Nekem ne mondja senki, hogy az a Pasalic aki ma Bergamóban ellenünk pályára lép, és aki nem kellett a Milannak jobb játékos, mint Bennacer, KEssié, vagy Salemakers.
Nem az. Csak ők fejben egységesek, erősek, hisznek abban, hogy bárkit le tudnak győzni.
Ez a győztes mentalitás, ami belőlünk évek óta hiányzik, ami múlt vasárnap hiányzott.
14 éve a csapat feljutott a csúcsra. Ez ma nem egy BL döntő, de meggyőződésem, hogy legalább akkora hatással bír a következő évek szempontjából, mint az athéni meccs.
Hinni nem tudom merek e még, de bízni bízom.
Bízom benne, hogy erre a 90 percre minden játékosunk kizár minden mást a fejéből és megmutatja mire képes igazából.
Forza Milan per sempre!
